2.fejezet:Az első pillantás.
-Na vééégre!-nyújtózik Takumi az autóból kiszálva.
-Basszus...segítenél végre?-szólok durván neki -míg te szunyáltál,addig mi a csomagok felét már kipakoltuk.
-Jól van na!Bele ne halj!
Erre nem is válaszolok,csak kinyújtom a nyelvem felé.Elvette a kezemben lévő bőröndöt,ami akkora volt,hogy kétszer belefértem volna simán.
-Az emeleten fordulj jobbra...az a te szobád.-világosítom fel.Nem is válaszol csak mint a málhás szamár ,cammog előre a cuccokkal.Én felkapok két csomagot,egy hátizsákot és követem. Mielött belépünk a házba,még fel kell tornáznuk magunk a ház elötti négy fokos lépcsőn. Taku simán felcaplat rajta és már süvít is az emeletre vezető lépcsőhöz.Nálam két zöld sporttáska van és egy jól telepakolt,zöld,hátizsák a hátamon.Tudom úgy nézek ki mint,egy nagyra méretezett teknős.Mikor a harmadik lépcsőfokra érek,szusszanok egyet,majd emelem a jobb lábam az utolsó lépcsőfok felé.Csakhogy félúton a hátizsák súlya bizonyult dominánsabbnak és éreztem,hogy hátradőlök.*Jajjajjajjajjaj*-sikítok magamba,de a számon egy hang se jön ki.Félúton az aszfalt felé megtart valaki.Rögtön gondolkozni kezdek,hogy ki lehetett a megmentőm.Takumi az elöbb ment fel,anya a konyhai eszközöket pakolja,apa meg a garázs állapotát vizsgálja...szóval,ha nem Tomoya a kis teknősöm fogott meg...akkor ki?Érzem,hogy szépen lassan vissza állít függőleges állappotba. Gyorsan megfordulok,hogy megnézzem,kinek kell köszönetet mondanom.A lélegzetem elakad,a szám tátva marad.Egy fiúval állok szemben.Pontszem magasságban.Gondolom ez annak köszönhető,hogy a lépcsőn állok.
-É.én...én...-nyökögök remegő hangon.A fiú sármosan mosolyog,majd mikor elkezdek nyökögni,elneveti magát.Szája szélesre húzódik,szemei bezárulnak,fehér fogai megvillannak,majd pár pillanatra lehajtja a fejét és így én csak egy szőke tincsekből összerakott fejet látok.Mélylevegőt veszek:
-Köszönöm!-mondom koreaiul.Felemeli a fejét,össze zárja a száját,ami még mindig mosolyra van húzva,nyel egyet és megszólal japánul:-Ugyan,nincs mit!
Ez a hang...rettentő mély...de...egyben olyan aranyos...elolvadok!